A haikuköltészet virágzása

Vihar Judit

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

Babits Mihály

Macuo Basó (1644-1694), akit már életében klasszikus költővé avattak, a haikuval olyan lírai műfajt vitt tökélyre, amely nemcsak Japánban vált közismertté, hanem az egész világon is. Basó példaképe a két nagy kínai költő Tu Fu (712-770) és Li Taj-po (701-762) volt, de legfőbb mesterének Szaigjót (1118-1190) tekintette. Ő is, mint Szaigjó, rengeteget vándorolt. Vándorlásai közben alkotta verseit. Gyalog, lóháton, hajón vagy csónakon járta be az országot.  Volt, hogy kolostorban töltötte az éjszakát, de volt, amikor fűpárnára hajtotta le fejét. Szinte minden jelentősebb kirándulóhelyen találunk olyan emlékkövet, melyen Basó költeménye olvasható. Utazásairól legtöbbször naplót is vezetett, így született meg egyik legszebb és leglíraibb útinaplója, az Oku no hoszomicsi (1690-94) ’Észak ösvényein’. Félév alatt 2400 kilométernyi utat tett meg, úti élményeit egy öreg, elrongyolódott füzetbe írta. Ha vándorlásai során valakivel találkozott, ernyője csúcsára virágot tűzött, s ernyőjét pörgetve üdvözölte a szembejövőt. Az utazás Basó számára a stílus és a lélek megújulását jelentette, további munkára ösztönözte. Mégis sokszor félelem fogta el utazásai előtt.  Attól tartott, hogy talán többé nem térhet haza. Sejtése igaznak bizonyult, mert egyik vándorlása során ötvenéves korában érte a halál.

Hosszú évszázadok során a japán költészet legkedveltebb műfaja a rövid dal, japán nevén a tanka volt. A tanka 31 morából álló költemény. A verssorok moraszáma: 5,7,5,7,7. A japán középkorban a versírás a műveltség alkotóelemét jelentette. Amikor levelet írtak egymásnak, a levéllel együtt verset is küldtek. A költészetnek minisztériuma is volt akkoriban, s itt költői versenyeket írtak ki, melyekben meghatározták a versekben előforduló szavakat. A költői versenyek az ország elismert rendezvényeinek számítottak.

A versírás során kialakultak bizonyok fordulatok, állandó jelzők, japánul: makura kotoba ’párnaszó’, ilyen volt például az „azúrkék Nara”. Az állandó jelző úgy hajlik rá a jelzett szóra, ahogyan a fej a párnára. Gyakori költői kifejezőeszköz a bevezetés, japánul: dzso, amely három verssornyi hosszúságú is lehet. Kiemelkedő mestere Kakinomoto no Hitomaro (662? – 710?). Egyik legszebb tankájában a dzso, a bevezetés háromsoros:

Asibiki no
Jamadori no vo no
Sidari vo no
Naganagasi jo vo
Hitori ka mo nemu

Hosszú az éj – oly hosszú, mint a fácán
ezüstös hosszú tolla,
csak bódorog botolva
annak, ki egyedül virraszt az ágyán.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Sok költő élt a kakekotoba, a szójáték költői eszközével, amely azon alapult, hogy bizonyos szavaknak többféle jelentése van. Például Kakinomoto no Hitomaro egy másik versében a furu szó egyrészt azt jelenti, hogy ’integet’, másrészt a közeli hegy neve is Furu. Így az olvasó előtt integető lányok és a hegy képe egyszerre elevenedik meg. Vagy a nagame szó, amely egyrészt azt jelenti, hogy ’valaki maga elé mered’, másrészt a ’hosszan tartó eső’-t is így ez az egy szó egész képet ébreszthet fel az olvasóban.

Az idők folyamán a japán középkorban kialakult egy új vers, melyet szinte mindenki kedvelt, s nemcsak élvezettel hallgatta, hanem kisebb-nagyobb sikerrel maga is verset faragott. Ez a lírai műfaj a renga, a láncvers. A japán középkort valóságos renga-őrület jellemezte. Már a tankák esetében észrevehető volt, hogy az első három sorra mintegy ráfelel az utolsó kettő. Később a két rész különvált. Az első három sort (5,7,5), a hokkut az egyik költő írta, a másik két sort (7,7), az agekut pedig egy másik költő. A két rész között tartalmi kapcsolatnak kellett lennie. Az engo ’kulcsszó, hívószó’ teremtett összefüggést a költemény két része között. Korlátlan hosszú versláncot lehet tehát alkotni. Renga versenyeket is rendeztek, ahol mindenki bemutathatta tudását ebben a műfajban.

A 16. század végére oly népszerű renga első három sora önálló lett. A renga eredetileg humoros költemény volt, de a haiku műfajának megteremtésével a humor kiszorult belőle. A haiku 5,7,5 morás sorokból áll, mindössze 17 morában tömöríti a költő mondanivalóját, érzéseit. Bizton állíthatjuk, hogy a világlíra e gyöngyszeme az egyik legtömörebb kötött formájú költemény. A tömörség mellett a japán líra másik jellegzetes sajátossága a formai kötöttség. A japán költemény szillabikus. Ez azt jelenti, hogy a versben, a verssorban a szótagszám, pontosabban a moraszám a meghatározó. A morák általában egy magánhangzóból vagy egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolatából állnak. Mint már említettük, többnyire öt- és hétmorás verssorok váltakoznak egymással. A költő pillanatnyi benyomását, emócióit sűríti e három sorba úgy, hogy olvasóit a gondolatok, érzések folytatására készteti. Basó ezt a következőképpen fogalmazza meg: a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang. Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban. A hokku vagy haikai, – vagy ahogy a 19. század végén Maszaoka Siki, egy másik költő elnevezte – a haiku csak néhány impressziót fejez ki, tele van célzással, utalással. Ahogy a japán festményeken, tusrajzokon csak egy-két ecsetvonás látható, a haiku is néhány szóval képes hangulatot teremteni.

A haikuban csakúgy, mint korábban a tankában legtöbbször elő kellett fordulnia az úgy nevezett évszakszónak, amely azt jelezte, milyen évszakról szól a költemény. Amikor például a tavaszról írtak, a következő lexikát kellett versbe szőni: kaszumi ’pára’, harugaszumi ’tavaszi pára’, haruszame ’tavaszi eső’, harusimo ’tavaszi dér’, uguiszu ’fülemüle’ ume no hana ’szilvavirág’ vakana ’zsenge hajtás’. A szerelemről szóló dalokból nem hiányozhatott a hi, oki ’a szerelem lángja’, a namida ’könny’ az oto ’könyörgés’ a jume ’álom’ szavak használata. Az idők folyamán tehát sajátos költői szimbólumrendszer alakult ki. Ha egy dalban fenyőről vagy kócsagról olvastak, ez a kép a hosszú életet idézte fel bennük. A harmatcsepp, a hullám habja a múlandóság, a tünékenység jelképévé vált. Az ég felé röpülő vadlúd a szerelmi bánat, a kabóca hangja a magány szimbóluma lett. Egy szó, egy célzás tehát elég volt arra, hogy az olvasóban asszociációkat ébresszen. A miniatűr kép, a költemény ezáltal egész világot sejtet, melyben benne rejtezik élet és halál. A dal szándéka nem más, mint a múló pillanat márványba vésése.
A japán versben nincsen rím a verssorok végén, de a sorok belsejében előforduló betűrímre azon­ban számos pél­da található. Ba­só következő haikuja az [i], az [s] és az [sz] hangok ismétlődésével a ka­bóca hang­ját utánozza.

Sizukasza ja
iva ni simiiru
szemi no koe

Néma csönd honol
sziklaszirtbe hasít
kabócazene.1

A haiku verssoraiban változik a hangmagasság. Példánkban ezeket a szótagokat vastagon szedtük. A haikura jellemző a hasítószó, amely általában a verssorok végén helyezkedik el, valamiféle sóhaj, indulatszó, magyarra legtöbbször az ’ó’, ’jaj’ szavakkal tudjuk visszaadni. A haikunak mágikus ereje van, mondja Basó, mert nemcsak képeket fest, hanem segít meghallani az esőcseppek kopogását, a fák sóhaját, a madárdalt. A haikuban, ebben a parányi miniatűrben tehát benne van az egész világmindenség. De nemcsak a tekercsképek és a haikuk sűrítik magukba a világot. Ugyanez figyelhető meg a kertművészetben is. A kiotói Rjóandzsi templom csodálatos kőkertjében az öt szikla az öt földrészt szimbolizálja.

Macuo Basó egész szemléletét áthatja a korabeli gondolkodásmód, a sintó, a zen buddhizmus és a taoizmus. Számára törvényszerű az, ami természetes. A világon mindennek megvan a maga útja.  Az embernek az utat kell követnie, ugyanúgy, ahogy a hal él a folyóban vagy a tóban. Haikuinak hangulatából sugárzik a szabi érzése. Eszerint mindent egy általános nyugalom, örök egyhangúság hat át. Ez a világ egységes, oszthatatlan. Éppen ezért a haikut, mondja Basó, egyben kell kikalapálni, mint az aranyat.

Basó szerint a haiku ellentéten alapszik, amely formailag is kifejeződik a versben. Az első két sor ellentétben áll az utolsóval, melyben valamilyen váratlan fordulat, csattanó szerepel.

Furuike ja
Kavazu tobikomu
Mizu no oto

Sima víztükör.
Béka ugrál a parton –
Megcsendül a tó!

(Rácz István fordítása)

A vers kényes egyensúlyát az első két sor és a harmadik ellentéte adja meg. Kép és hang, mozgás és mozdulatlanság, csönd és zaj ellentétei feszülnek a haiku két pillére között.  S a pillanatnyi mozgás után még jobban érzékelhetjük az időtlen nyugalmat, az állandóságot.

Macuo Basó 1677-ben elhatározza, hogy iskolát alapít.  Igen sok tanítvány veszi körül, akiket a haikuírás művészetére tanít. 1681-ben egy tanítványa banánfát ültet Basó kertjében. Ez lesz kedvenc zuga, ide szeret elvonulni verset írni. A japán banánfa neve japánul: basó, így kapja meg ezt a nevet tanítványaitól.  

Basó után két nagy haiku költő nevét kell kiemelni, Josza Buszon (1716-1784), aki Basót tekintette példaképének, s akinek nyomdokain végighaladva megismerkedett a japán fősziget, a Honsú északi tájaival. Ő is, akárcsak Basó, vándorlásai során haikukat hagyott hátra, melyeket ma is sziklákon olvashatunk. A következő haikuját különböző nyelveken is élvezhetjük:

 
Nanohanaya 
kujira mo yorazu
umi kurenu   

Tengerről a nap
cseresznyevirágokat
villant a hegyen.

Tandori

Flowers of rape;
No whale approaches;
It darkens over the sea.

Kenneth Yasuda

Wie doch vom See her
Die Sonne ihren Glanz wirft
Auf Kirschenblüten.

Jan Ulenbrook

Оттуда, где моря простор,
Светит весеннее солнце.
Вишни в цвету на горах!

В. Маркова

Buszon előszeretettel írt haigákat is, vagyis a haiku mellé a költeményhez tartozó képet is megrajzolta.

Költeményeit magyarra többen is lefordították. Lássunk most erre egy példát:

ESŐ

Nézd, a csepergő
esőbe sétál
egy háncs-kabát meg egy esernyő.

Kosztolányi Dezső

Tavaszi zápor.
Esernyőm, köpenyem,
mit bámulsz, bolond?

Rácz István

Tavaszi eső.
Szalmakabát, esernyő
ballag, társalog.

Tandori Dezső

Mindenki ízlése, kedve szerint válogathat, melyik fordítás tetszik neki.

A Basó utáni haiku költészet másik nagy alkotója Kobajasi Issza (1763-1828) közel húszezer haikuval ajándékozta meg az olvasóközönséget. Hányatott élete során az állatokhoz menekült, sok haikujában adott hangot irántuk érzett szeretetének.

Jare ucu na
hae ga te o szuri
asi o szuru

Ne bántsd a legyet!
Nézd, lábát dörzsöli,
könyörög talán.

Tandori Dezső
Vaga kado e
siranande hairu
kavazu kana

Kertem kapuján
váratlanul besétált
a békakirály!

Rácz István

S végül a negyedik klasszikus japán haikuköltő, a már említett Maszaoka Siki (1867–1902), aki rövid élete során nemcsak 18 ezer haikut írt, hanem többi költeményével, számos tanulmányával együtt összes műveit huszonkét vaskos kötetben jelentették meg. Az 1868-as Meidzsi restauráció után ugyanis az európai és amerikai kultúra beáramlott Japánba, s egy időre feledésbe merültek a hagyományos japán versformák. Siki költészeti módszere a saszei volt, ami azt jelenti: „életkép”. Ezt a közvetlen beszélt nyelvet használva bátran ki merte mondani, hogy a japán költészet ősi gyökereihez kell visszanyúlni, abból kell meríteni és saját korának igényeihez igazítva kell megszólalni rajta. S mondta ezt akkor, amikor a 31 szótagos tankát már rég elfeledték, s a 17 szótagos haiku is formáiba merevedett, és a sok-sok szabály miatt életidegenné vált. Siki tevékenysége forradalmat indított el nemcsak a japán költészetben, de a világlírában is: munkásságával újjáélesztette e halódó klasszikus japán műfajokat. Siki tizenhat éves, amikor felmegy a fővárosba, Tokióba, hogy az ország legjobb egyetemén tanulhassa az irodalmat. 1890-ben fel is veszik, de egy évvel korábban, huszonhárom évesen hirtelen vért köp. Tuberkulózist állapít meg az orvosa. Azon az éjszakán a következő haikut írja:

Lám, mintha egy kis
kakukk repülne épp most
nyíló virágra.

A kis kakukk – japánul hototogiszu egyrészt az a madár, amelyiknek dalolás közben vérzik a torka, de ugyanez a szó, egy kicsit más dallammal tuberkulózist is jelent. Ennek a szónak az írásképét sikinek is ejthetjük. Ettől kezdve nevezi magát a költő Sikinek. Tudja, hogy fiatalon kell meghalnia, s a kór, mint egy motor hajtja egész élete során, hogy minél többet, eredményesebbet alkosson. Siki a régi korok patetikusságával szemben az objektív hangnemet hangsúlyozza a haikuban, a mindennapok képeinek fontosságát, amely a 20. század igényeinek felel meg. Nemcsak a mozgás, hanem az ellentétek szembeállítása is jellemző Siki haikuira, hiszen az ellentétek még jobban kiemelik a mindennapi élet dolgainak tulajdonságait. Nézzük a következő haikuját, melyet több nyelvre is lefordítottak:

Akaki mi
hitocu koborenu
simo no niva.

ELLENTÉT

Mi fönség.
A kert fehér fagyalján
piros gyümölcs ég.

Kosztolányi Dezső

A single red berry
Has fallen
On the frost in the garden.

R.H.Blyth

Wie doch voll Unschuld
Das kleine Gras den Tau trägt
Im Rot der Frühe!

Jan Ulenbrook

– Смотри, красная
смородина упала
на белый иней!

Вера Маркова

A Siki után következő időszakban a klasszikus haiku modernizálódik, már nem kell minden haikuban évszakokról írni, hanem a modern haikuban az élet különböző problémáit énekli meg a költő. Itt már a moraszám sem olyan fontos, mint a klasszikus haikunál.

A modern japán haiku kiemelkedő alkotója Nacuisi Banja (sz. 1951), feloldva a műfajt a klasszikus kötöttségek alól. Haikuit japánul egy sorban írja, mint annak idején Basó is. Haikuit maga fordítja angolra. Haikuról szóló esszéi is jelentősek. A Modern Haiku Társaság igazgatója. A Ginju című haiku folyóirat szerkesztője és kiadója:

nemure nemure to szuiteki hibiku dante no dókucu

„Szunnyadj, csak szunnyadj!”,
vízcseppek csöppenek
Dante barlangjában

„Sleep, sleep!”
water drops murmur
at Dante’s Cave
kiri ame raimei szosite jodósi sukukonka

Köd, eső, mennydörgés
és egész éjszaka
lagzis nóta szól

fog, rain, lightning
and all night long
wedding songs
midori no samen no iva no usiro ni szensi no kioku

Zöld lejtő sziklája
rejti halott katona
nyughelyét

behind a rock
on the green slope
dead soldier’s spirits

A magyar költészetben a japán líra, s főként a haiku hatása a 19. és a 20. század fordulóján, 20. század elején jelentkezett. A magyar impresszionista költők angol és francia nyelvű haikufordításokkal ismerkedtek meg, s nagy hatással volt rájuk az egzotikus miniatűr kép, a látvány, a zeneiség és a hanghatás összefonódása. Magyarországon tehát először a távoli-keleti haiku hatása nyugatról érkezett. Ugyanazok a költők, akik Baudelaire, Verlaine és Rimbaud költészetét istenítették, most e parányi gyöngyszemet, a haikut igyekeztek meghonosítani a magyar lírában. A magyar haiku azonban az idők során sajátosan magyar arculatot vett föl. Bizonyos esetekben a formája változott, más esetekben a tartalmi sajátosságok változtak meg, de olyan haikukkal is találkozhatunk, melyek mind formai, mind tartalmi szempontból is magyar jellegzetességekkel rendelkeznek.

Elsőként hadd említsük meg Kosztolányi Dezsőt (1885-1936), aki nemcsak verseiben idézte meg a japán világot, hanem ő volt az, aki valójában megismertette a magyar olvasóközönséggel a japán költészetet, hiszen egy kötetre való kínai és japán verset fordított le magyarra. A Kínai és Japán versek című kötete korában óriási szenzációnak számított, s később is számtalan kiadást ért meg. A Kosztolányi műfordításait tartalmazó Idegen költők című műfordításkötetében még további költeményekkel egészítette ki japán műfordításait. Hogy Kosztolányi hogyan találkozott a japán költészet e remekeivel, arról a Réz Pál gondozásában, 1988-ban megjelent Idegen költők jegyzetében olvashatunk. Innen tudhatjuk meg azt, hogy Kosztolányi a Nyugat 1933. április 1-jei számában Új japán versek címmel harminc haikut tett közzé, melyekhez jegyzetet fűzött. E jegyzetből idézzük a következőket:

„Tokióban egy császári herceg támogatásával, Hirafuku rajzaival több mint nyolcszáz oldalra rúgó versgyűjtemény jelent meg, mely csakis haikukat tartalmaz japánul és angolul. A könyvet Aszatoro Mijamori, a keioi egyetem angoltanára adta ki, fordította le, látta el jegyzetekkel és bevezetővel.”

A továbbiakban Kosztolányi részletesen jellemzi a haiku műfaját, a japán érzésvilágot és  természetszemléletet, a japán nyelv tulajdonságait, ezek között azonban vannak olyan megállapítások, melyek nem mindig helytállóak, mint például az, hogy az ige és főnév között a japánban nincs döntő különbség, vagy hogy a haikunak nincsen versmértéke. Ezek a tények viszont nem csorbítják Kosztolányi fordításainak felbecsülhetetlenül nagy értékét, hiszen műfordításaival kaput nyitott a japán költészet felé, műfordításai ma is időtállóak, élvezetesek. Fordítói céljáról, tevékenységéről ő maga így vall ugyancsak ebben az írásában:

„…az én föladatom nemcsak az volt, hogy a haikukat magyarra fordítsam, hanem elsősorban az, hogy – két világrész és bölcselet távolságát elenyésztetve – ázsiaiból európaira fordítsam őket, ügyelve arra, hogy a japán rövidséget ne tegyem szószátyárrá, s a japán vázlatosságot ne túlontúl kerekítsem ki és írjam körül. A gyermek és szűz Ázsia csak így közelítheti meg a felnőtt és fásult Európát. Ázsia ó-asszír nyelven azt jelenti: »A Fény Országa«, Európa pedig ezt: »A Sötétség Országa.«”

Az Idegen költők című kötetben, a népdalokat, ismeretlen költőket nem számítva, Kosztolányi kilencvenhat japán költő versét fordította magyarra.  A két világháború közötti és a II. világháború idején írott költemények egyik legkiemelkedőbb költője a tragikus sorsú Radnóti Miklós (1909-1944), aki kiváló formaművész is volt. Radnóti két-háromsoros verseit nem nevezte haikunak, bár valójában azok voltak:

Fázol? Olyan vagy, mint
hóval teli bokron az árva madárfütty. 

Miért mondhatjuk haikunak ezt a költeményt? Bár a szótagok száma nem egyezik a haikuéval, a sorok végéről viszont hiányzik a magyaros verselésre oly jellemző rím. Mégis tartalmi szempontból haikunak érezzük nemcsak azért, mert van benne évszakszó, sőt a költemény szokatlan, váratlan befejezéssel zárul. A vers eleje és vége között a haikura jellemző ellentét feszül.   

A 80-as évektől kezdődően a haiku Magyarországon egyre népszerűbbé válik. Egymás után jelennek meg haiku fordításkötetek: Haiku versnaptár Tandori Dezső fordításában (1981), Rácz István Fényes telihold című fordításkötete (1988), majd Macuo Basó Legszebb haikui (1996). Ezek a kötetek pillanatok alatt elfogynak a magyar könyvesboltokban.

A magyar költők is egyre többen alkotják meg haikuikat.  Most már nemcsak a négy évszakot megéneklő klasszikus haiku bűvöletében írnak, hanem a modern haikunak is vannak követői, méghozzá nem is kevesen. A tízmilliós Magyarországon százharmincnyolc magyar költő haikuit olvashatjuk.

Igen jellegzetes az epigrammára emlékeztető haiku, melynek komoly filozófiai mondanivalója van. Az epigramma rövidségével rokonságot éreznek a magyar költők és a haikuba is bölcseleti tartalmat visznek. Elég csak Vihar Béla (1908-1978) lírájára utalnunk, akinek költészetében a lírai hangnem bölcseleti gondolatokkal párosul:

Ketten vagyunk a születésnél,
ketten vagyunk a szerelemben,
csak a halálban egyedül.

Faludy György (1910-2006) szintén jelentős műfordító, a japán líra avatott tolmácsolója. Saját haikuiban önnön lelkiállapotát rajzolja meg:

Üres napok. Ülök a félhomályban.
Elfog a melankólia
és megalkuszom a mulandósággal. 

Mi okozza ezt a nagy népszerűséget a haiku iránt? Mint ahogy a 19. század végén, a 20. század elején érezhető volt egy apokaliptikus hangulat, ugyanez az érzés szinte visszhangozva jelentkezik a 20. század végén, a 21. század elején. Az ezredfordulót is valamiféle világvég hangulat járja át, ahonnan jó volna elfutni, elmenekülni. Tehát korunkat, ezt a bizonytalanság-gal teli, kapkodó, lihegő kort egyfajta elvágyódás jellemzi: a megoldhatatlan problémák elől való menekülés egy egzotikus idegen világba. Abban reménykedünk, hogy valahol még talán rátalálunk a szépségre, a harmóniára. A haikuból áradó időtlenség, örökkévalóság és állandóság ragadja meg a magyar haikuk költőit. Úgy érzik, ebbe bele lehet kapaszkodni. A 90-es évektől kezdve végre feltörhet minden panasz a hirtelen érkezett szabadság idején. Ugyanakkor a kezdeti kapitalizmus létbizonytalansága ellen keresnek vigaszt egy távoli kultúra földjén.

Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ma nagyon testhez álló ez a műfaj. Ezt bizo-nyítja az is, hogy a költők Magyarországon, de világszerte máshol is nagyon kedvelik. Ko-runkban, amikor a Föld is összezsugorodott, amikor pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku. A haiku pillanatnyiságát, az itt és most feszülő hangulatát érzékelteti Weöres Sándor (1913-1989) haikuja:

Nézd: az éji hold
erkélyrácson fönnakadt.
Újra nézd: már nyoma sincs.

A magyar haikuköltészet másik nagy mestere az erdélyi költő, Kányádi Sándor (sz. 1929). Ő is jelentős műfordító, de maga is ír haikukat, melyeket rövidségük miatt körömverseknek nevez. Vannak két körömre írt haikui, melyek két haikuból állnak, vannak három körömre írt haikui, melyek három haikuból állnak, s vannak sámánkörömre írt haikui, melyek hat haikuból állnak, a táltos sámánok hat ujjára utalva. Kányádi már ügyel a formai kritériumokra. Betartja a szótagszámot, s rímmel sem találkozunk nála. Nemcsak a hagyományos haiku művelője, találkozunk olyan haikuval is nála, melyek a keserű magyar valóságot mutatják be a szocializmus idején:

Lesz-e majd torok
elüvölteni, amit 
most elhallgatunk?!

A 17 szótagban elfér egy egész élet, amelynek nincs köze többé zenhez, keleti meditációhoz: európai, sőt kelet-európai szenvedéssel telítődik, melyben feszültség izzik, miközben a műfaj kívánalmainak eleget tesz a költő.

A magyar költőnők közül Gergely Ágnes (sz. 1933) kiváló formaművész, igazi poéta doctus. A japán próza és költészet avatott tolmácsolója. Haikuiban igyekszik eleget tenni a műfaj formai kritériumainak: a sorok végén nála nincsenek rímek, lüktet a ritmus:

Vízen levéltánc.
Tornáchűvös kezdetek.
Végtelen ablak. 

Napjaink jelentősebb haikuköltői közül meg kell említeni Tandori Dezső (sz. 1938) nevét. Tandori fordította le 1981-ben a haiku naptárt. Ő már nem angol, francia vagy német fordításból dolgozott, hanem japánból fordították le számára Basó, Buszon, Issza haikuit. Tandori haikufordításai formahűek, tükrözik a haikunak azt a sajátosságát, hogy az igék helyett inkább főneves szerkezetek szerepelnek benne. E szerkezetek statikussága teremti meg a haikuban az állandóság, az örökkévalóság hangulatát, mely után a mai ember vágyik a gyorsan változó korban.

KAVAFISZ-HAIKU

Már fél három!
Milyen hamar
elmúlt egy év.

Fodor Ákos (sz. 1945) haikuit a közép-európai sors vállalása miatt érzett komor bölcselet, fájdalmas pesszimizmus hatja át. Fodor is címet ad haikuinak, sőt ezek a címek haikui szerves részei, gyakran hívószói:

MANTRA

Egészséges az,
aki békességben él
betegségével.

A buddhista gondolat, az ellentétek világa jellemzi haikuit, egyszerre sűríti magába a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt.

A pillanatot kőbe merevítő költemény tehát korunk divatos versformájává vált az egész világon, melyhez hozzájárult a haiku epigrammára emlékeztető tömörsége is.


1 A tanulmányban nem jelölt fordításokat a szerző készítette.