A 7. Magyar Haikunapot a vírushelyzet miatt rendhagyó módon online tartottuk meg 2020. április 18-án. Három kategóriában hirdettünk pályázatokat, a haikunál két témában vártuk a nevezéseket, melyek a karantén és az olimpia voltak. A karantén témájú pályázatnál, melyre rekordszámú nevezés érkezett, két első helyezettet is hirdettünk. A következő vers Vermes György munkája:
Koronavírus
Győzött az olimpián –
Elhalasztották!
A másik első helyen díjazott haikut pedig Bogár Ádám Tamás küldte be:
pandémiában
szorosan körbeölel
saját magányom
Olimpia témakörben Daróczi Virág lett a felnőtt kategória első helyezettje:
Bár elhalasztva,
De lángoljon most fáklya.
Egy. Mindenkiért.
A profik között pedig Fesető Erzsébet verse érdemelte ki az első helyezést:
Nemes küzdelem
most kórházakban zajlik.
– Vigyázz a lángra!
A haiku mellett haigapályázatot is meghirdettünk, melyre köröm témakörben vártuk a képes haigákat. Itt az első helyezett Tóth Sándor lett:
A második helyezést pedig Hegyi Péter érte el:
Az immár hagyománynak számító haibunpályázaton a meghirdetett téma a szakura, azaz a cseresznyevirág volt. A pályázatot Hajdú Gabriella műve nyerte:
2018 Az elsuhanó busz ablakából hetek óta minden reggel figyeltem, hogy készülődik. Lassan, óvatosan, egyiket a másik után tűzögette a bimbókat az ághegyekre, még egy-két nap, gondoltam, de négybe is beletelt, mire minden ágát vastagon körbevette fehér-rózsaszín pamacsokkal. Tudtam, hogy nekem készíti a díszruháját, nyilvánvaló volt, és azt is megéreztem, pontosan mikor érte el a teljes kinyílás állapotát. Ahogy néztem, hirtelen – dézsavíz! – eszembe jutott, hogy tavaly is, igen, oda akartam menni, hogy végigsimítsak a törzsén, de aztán valahogy nem került rá idő. Arra gondoltam, idén nem mulasztom el, mindenképpen leszállok a buszról, odamegyek, most reggel persze nem, elkésnék a munkából, de majd este. Este fáradtan kullogtam másfelé vezető gyalogos útvonalamon, gondolatok nélküli üres fejjel, csak következő reggel – újból a buszon – kaptam észbe, mit is akartam volna. Sötétben már nem látszanak a szirmok, vigasztaltam magam, és biztos van még benne elég erő megvárni engem. Álmomban is láttam magunkat, ahogy odamegyek, ő teljes pompával fogad, leülök alá a fűbe és nekitámasztom a hátam, becsukott szemmel fogadom a napfényt. Péntekre kivettem egy szabadnapot, lesz ugyan tennivalóm délelőtt, no de utána, enyém a délután még napfényes része, tudok majd fényképezni is! Reggel dézsából ömlő esőre ébredek, egybefüggő vízfüggönyként zuhog, hogy nem is látni, esik. Mihez kezdjen az ember, mikor rájön, hogy elmúlt a pillanat? Menjek oda mégis, mert tartozom ennyivel neki és magamnak? Leüljek a fűbe, ha vizes is és hideg is, mert ezt akartam? A buszon tépelődöm, jelzek. Megáll, közben átfut rajtam, hogy túl messze van, esetleg elkések. Zavartan intek a buszvezetőnek, elnézést, mégsem. Elsuhanva nézem az fű közé hullott szirmok vastag, vizes szőnyegét.
Szirmaid szavát
elmével értettem, de
testig nem ért el.
Rózsaszín, ázott
tetőd alatt otthagytam
legszebb álmomat.
2. 2019 Most is a buszból láttam meg, ahogy egyik pillanatról a másikra, szinte varázsütésre felkerült a jól ismert sziromruha a téltépázta ágakra. Idén alig volt előjele. Vagy talán csak tavaly jobban figyeltem a készülődésre? Az biztos, hogy az idei tavasz nem a hosszas ráhangolódásról, hanem a virágzás teljességében való időtlen ringatózásról szólt. Varázslatos illattal fogadott, mikor odaértem. Talán éppen ez az első virágruhás napja? Sosem gondoltam, hogy ennyire illatos is tud lenni. Tavaly későn futva már csak csapzott esőszagot találtam. Idén már háromszor meglátogattam, és még mindig virágzik. Egyszer koradélután, egyszer kukksötét éjszakában és egyszer kellemes kék órában. Legjobban a kék órában szeretek a jó illatú sziromsátor alatt álldogálni, ráérősen szimatolgatok, végigsimítom az érdes törzsét, nekitámasztom a homlokom… Amikor jön valaki, gyorsan bebújok a fényképezőgép mögé, úgy teszek, mintha csak a pici porzókat makróznám. Nem bánja, se a fényképezést, se azt, hogy nem akarom a járókelők orrára kötni, miért is vagyok itt valójában. Önfeledten játszom a fényekkel és a virágokkal. Jó társaságom akadt hozzá, türelmesen kivárja, míg az autólámpából távoli naplemente lesz és a csíkká vált busz hátteret tart a libegő szirmok mögé. Nem fintorog, nem viselkedik. Szép, és engedi, hogy örüljek neki. Kezdem megérteni, mit mond. Kezdek lassan hallgatni rá.
Varázspalástban
táncoló tündért terem
vágy és türelem.
3. 2020
Meztelen orromat
virágillatba mártom.
A maszk hiánycikk.
Újra itt vagyok. Nyáron sosem járok erre, őszi-téli útvonalaim is másfelé kanyarognak, de a tavasz évről évre visszahoz. Először egy szerda reggel jövök, buszra szállni nem tanácsos mostanában, gyalogolok inkább, gondosan betartva a másfél métert mindenkitől. Célirányosan iparkodok el a házak és emberek mellett, hogy minél több időm jusson a cseresznyefánál időzni. Megnyugtató újra látni, csupa élet, rég letört ágain is csomókban állnak a bimbók. Biztos fájt neki akkoriban, nézem a karvastag ágon a törést, de szemlátomást túl van már rajta. Tűnődöm, vajon melyik nap nyitja ki a szirmait az idén. Csütörtökön is bimbókkal vár, de már sokkal duzzadtabbak, és pénteken, tádámm, igen, ez az első nap, és pont itt lehetek, micsoda szerencse! Milyen szép, hogy pont a tavaszi napéjegyenlőség lett az idei kinyíló napja. Megilletődötten állok a mesebeli illatban, és nézem, ahogy a puha virágfelhő körbepólyálja a sok évvel ezelőtt letört ágat, miközben egy hirtelen jött hóesés kezd kavarogni körülöttünk. Csak állok a különös kegyelemben, nem is nyúlok a fényképezőgép után, nehogy megtörjön a varázs, csak figyelem, ahogy az idei utolsó hópelyhek járják titokzatos táncukat az első szirmok között.
