Nyertes haibunok

Géza bácsi, az öreg portás komótosan indult szokásos, napvégi sétájára. Az elnéptelenedett iskola örök strázsájaként őrizte az egykor élettől zsongó épületet, melyet most csak néhány tanár és az igazgató látogatott, ők is csak ritkán, diákot már hónapok óta alig látott. Már-már úgy érezte magát, mint egy mitológiai hős, akit az istenek azzal a büntetéssel sújtottak, hogy az idők végezetéig egy olyan épületet kell őriznie, ahova egyébként sem mehet be senki. Végső soron azért persze örült, hogy nem vesztette el az állását, és be kellett látnia, hogy legnagyobb meglepetésére hiányozni kezdett neki a csibész ifjúság.

Ahogy a kihalt folyosókon sétált, minden lépéssel egyre közelebb jutott a következtetéshez, hogy a gyerekeknek azért mégiscsak az iskolában a helye. A mosdókhoz érve már várta, hogy orrába jusson a dezodorral álcázott cigi füst, ami a leleményes nyolcadikosok találmánya volt. Elmosolyodott: nem hitte, hogy egyszer még kedves emlékeket ébreszt majd benne ez az „érdekes” illategyveleg.

Mikor a büféhez érkezett, fülében csengett Marika néni senkivel össze nem téveszthető hangja: kész a sonkás meleg szendvics! A harsány, de kedves öreg hölgy helyét egymásra rakásolt műanyag ládák vették át a büfé pultjában: az elsősök szerint ezekben nőtt az iskolatej és a tejes kifli – most viszont már rég nem termett semmit a kék műanyag rekeszek ugara. Az iskola két épületét összekötő üvegfolyosóról Géza bácsi teljesen belátta az udvart, a sportpályától egészen a hátsó, fás-bozótos részig. Most nem volt se kiabálás, se labda általi halált halt ablakok. A kert hátuljában sem fogadott egymásnak három napon át tartó örök szerelmet Peti Borinak, Bori pedig Gergőnek.

A másik épületbe érve Géza bácsi nagyobbra tárta néhány üresen tátongó terem ajtaját, és becsukta az ablakokat, amiket korábban huzatcsinálás céljából nyitott ki. Az elhagyatott termekben visszhangot vertek lassú léptei. Néhány táblán fent maradt korábbról egy-egy mű címe vagy néhány megoldatlan egyenlet. Géza bácsi azon gondolkodott, vajon azóta van-e már eredmény.

Elindulva visszafelé megállt a tornaterem ajtaja előtt. Még be sem lépett, máris megcsapta orrát a tornaszerek és a PVC-padló jellegzetes szaga. A csikorgó léptek és kiáltások hangját egy galamb burukkolása vette át, aki az utóbbi hónapokban a párkányra költözött. Géza bácsi nem hessegette el: ha visszatér ide az élet, a repülő labdák miatt úgyis hamar továbbáll majd – gondolta. – Majd mire a gyerekek már megtanultak a panelban magas ugrani, és minden tanár informatikaszakossá avanzsálta magát.

Visszaérve körútja indulópontjához, a portára, szíve összeszorult, ahogy a recepció üvegablakába helyezett talált tárgyak között egy igazolványkép tekintett vissza rá. Az első gyerekarc, amit az utóbbi időben itt látott. Ismerte a fiút, nagy csínytevő volt, folyton kikéredzkedett a tanítás vége előtt, Géza bácsi könyvet írhatott volna a különféle kreatív indokokról, amikkel a fiú oly gyakran próbált szökni a tudás és a fegyelem elől. Most bezzeg biztos örülne, ha itt lehetne! Géza bácsi azon kapta magát, hogy hangosan felnevetett. Megigazította a képet, majd összepakolta a holmiját, és lekapcsolta az utolsó lámpákat is.

Napi rutinja szerint bezárta a bejárati ajtót, majd behajtotta a nagykaput, de mielőtt kulcsra zárta volna, még egyszer feltekintett az öreg, ám rendíthetetlen épületre. A gyermek nélküli anyára, a testre, mibe egy ideje már csak hálni járt a lélek.